A rugby hosszú és homályos történelmet mondhat magáénak, a

pontos eredete ismeretlen, csak egy dolog biztos: Nem William

Webb Ellis találta fel a foci szabályainak megsértése közben

Rugby középiskolájában 1823-ban! A játék alapjai már

évszázadokkal ezt megelőzően léteztek. Azt feltételezni, hogy a

játék egy meghatározott napon, véletlenül keletkezett a

Warwickshire elleni játék során egyszerűen hamis, William

Webb Ellis is a mítoszhoz tartozik.

A labdajátékok története a civilizáció hajnaláig nyúlik vissza,

szórakozásból űzték és persze béke idején a háború rituális

pótlására. Két csapat küzdött vadul a labda puszta birtoklásáért.

Ilyesfajta játékok gyakran képezték részét a pogány vallási

szertartásoknak. Ezen játékok többsége közelebb állt a mai

rögbihez mint a mai focihoz, már pusztán azért is, mert a labda

kőből, fából vagy fémból készült és érthető okokból nem volt

kényelmes rúgni. A labdakezelés volt tehát a játék ABC-je.

A Britanniát a IV. században elfoglaló római légiók a hadi

felkészülés részeként egy harpastum nevű játéknak hódoltak.

Kis, kerek labdával egymásnak passzolgatva játszották. Célja az ellenfél vonalának keresztezése

volt erővel vagy csellel. A csupa négyszög római hadi szervezési rend miatt ez a négyzet alakú

pálya egyik kijelölt alapvonala volt, de ismerték a félpálya jelét is. A játékosok kijelölt pozíciókat

foglaltak el és számozott taktikai formációik is voltak, ez mind a mai napig fenn is maradt. A

mélyfogás fontos részt képviselt a harpastumban. Egy ehhez hasonló, camp ball nevű játék a keleti

megyékben egészen a 19. századig fennmaradt. Az biztosan nem véletlen, hogy a legerősebb római

jelenlét éppen Lincoln, Colchester és St. Albans környékére koncentrálódott.

Richard Carew Cornwalli Tudósítás (1602) c. munkájában említ egy helyi játékot amit hurlingnak

neveztek és erősen emlékeztet a camp ball-ra. Meglehetősen régies volt amit viszont

felülmúlhatatlan vadsággal űztek. Ahogy Carew írja:

 A játék egyenlő mértékben vad és kegyetlen... Amikor a hurling befejeződik láthatod,

     hogy a hazatérők úgy festenek mintha csatából térnének: vérző sebekkel, törött

     csontokkal és kifordult izületekkel, ezzel is rövidítve éltük napjait.

Egy olyan szilaj és féktelen nemzet mint a walesi nem hagyhatott ki egyetlen ilyen szórakozást sem.

Ünnep és munkaszüneti napokon egy cnapan nevű játékot játszottak amelyet már csak egy lépés

választott el a nyílt hadviseléstől. Azokban a napokban amikor George Owen Pembrokeshire-ből

az első tudósítását adta e mozgalmas időtöltésről már több száz éves volt. A cnapan passzolós

játék, kerek fagolyóval játszották de a mezítlábas résztvevők nem idegenkedtek a rúgástól sem. A

footballra jellemző finomságok mégsem alakulhattak ki, mivel a meccsen nem kevesebb mint 1-2

ezer ember is részt vett. Hegyen-völgyön át zajlott és aki csak akart csatlakozhatott, de gyakran

eredményezett maradandó súlyos sérülést, nem ritkán halált is. George Owen a játék szellemét

jellemzve akaratlanul is előrevetítette a walesi válogatott játékosokkal szemben a meccs előtt

megütött hangnemet:

     Nem anyagi haszonért vagy valamely értékért, de dicsőségért és emlékezetért

     versengtek - elsőbbként lakhelyükéért majd saját bátorságuk és ügyességük hiréért

     amely a fiatalok elméjét befolyásolván fellelkesíti őket a dicső és hősi halálra...

A camp ball, hurling és cnapanhoz hasonló játékok lépésről lépésre szorultak vissza, ahogy a

társadalom vesztett támadó kedvéből és a szabad mezők, ahol a meccsek zajlottak lassan

bekerített gazdaságokká alakultak át. A játék még fel-feltűnt a tengerpartokon és a városok utcáin

felfújt gyomorral helyettesítve a fa labdát. Az utcai futbal Neathben egészen 1884-ig létezett, a

cnapan utolsó meccsét pedig 1922-ben Llandysul és Llanwenog játszotta. A társadalmak, amelyek

hasonló passzolós játékokon nőttek fel készek voltak egy kontrolláltabb verzió befogadására - ez

a verzió ma rugby union néven ismert. A football különféle szabályai területenként változtak már a

középkor óta, de mindben volt közös elem. A játékosok száma és a játéktér nem volt

meghatározva, a labdát lehetett vinni, a labda megszerzésére bármilyen erőszakos cselekmény

megengedett volt. A célterülteket folyók, fák épületek ls határmezsgyék jelölték. A sérültek száma

annyira nagy volt, hogy utólag már csak csodálkozhatunk hogyan is engedhette az elöljáróság a

szabadnapok ilyesfajta eltöltését, Húshagyó Kedd pedig különleges jelentőséggel bírt. A Derbyben

rendezett rendes évi játék olyan könyörtelen és véres volt hogy szelleme tovább élt az angol

köznyelvben a "helyi Derby" kifejezés alakjában. A fővárosban, mint másutt is, egy fékezhetetlen

tömeg egy egy meccset lázadásba is átfordíthatta, ami életeket és a magántulajdont is

veszélyeztette. Philip Stubbes a Visszaélések anatómiája (1853) -ban írja:

     A labdarúgás (...) inkább nevezhető a harc egy barátságosabb fajtájának mint

     kikapcsolódásnak, véres és halálos testgyakorlásnak mint baráti időtöltésnek. Ezen

     okok miatt nem mindenki törekszik arra, hogy a másikat elkapván levegőbe átdobja,

     orrát elcsavarja, történjék bár mindez kemény köveken fekve.

De ezek a közösségi testgyakorlások a gátlástalan rugbyben nem csak Britanniában finomodtak ki.

Mint római elődeik az olaszok egy sokkal szervezettebb és kifinomultabb verzióval álltak elő: A

16.sz-i Firenzében minden tavasszal egy calcio nevű játékot játszottak. Minden capat 27

játékosból állt, úgymint 3 full back, 4 háromnegyed, 5 halfback és 15 tolongás. Színhelye a piazza

volt, kb. megfelel egy mai rugby pálya méretének. A labdát vitték, passzolták és előrebirkózták. A

játék 50 percig tartott és rajongó nézők tömege előtt zajlott. Egy korabeli festő meg is örökítette a

játékor : a képen a tolongás éppen csomagot formál a backek pedig fegyelmezetten várnak a

labdára. Hagyományőrző csoportok szülővárosában mind a mai napig életben tartották és űzik ezt

az ősi és nemes sportot. William Webb Ellis tehát csak nagyon későn lép színre. Láthattuk, a

szabálykönyv csökevényei már mélyen beleivódtak a nemzeti öntudatba mikor bejáró diákként

csatlakozott Rugby középiskolájához. Ekkoriban Anglia vezető középiskolái már mind játszották

a football valamely formáját, általában olyant amely megfelelt a rendelkezésükrere álló

létesítményeknek. A szabályok folyton-folyvást változtak és ebben az intézmények csakúgy mint

maguk a játékosok ludasak voltak, akik egyéni tehetségük és szájízük szerint alakították azt.

Amiben Rugby ettől a gyakorlattól eltért az az volt, hogy ezeket a változtatásokat pontról pontra le

is jegyezték. Ez volt az oka annak, hogy Ellis hirtelen jött akciója akkora jelentőséggel bírt, hogy

emléktábla is megörökíti volt iskolája falán:

     EMLÉKEZTESSEN EZ A KŐ WILLIAM WEBB ELLIS HÓSTETTÉRE, AKI A

     MAGA IDEJÉBEN JÁTSZOTT FOOTBALL SZABÁLYAINAK TISZTELETBEN

     -NEM TARTÁSÁVAL A LABDÁT ELŐSZÖR JÁTSZOTTA MEG KÉZZEL,

     FUTOTT VELE ÉS EZZEL A CSELEKEDETÉVEL EREDEZTETTE A RUGBY

     JÁTÉKOT 1823-BAN.

A játéknak voltak persze más megkülönböztető jegyei is, ezeket Tomas Hughes jegyezte fel

részletesen amikor az 1830-as években Rugby hallgatója volt. A "Tom Brown Iskolásévei"

1857-ben íródott egy másik híres Old Boy által. Megidézi ifjúsága rugbyjét és lerója tiszteletét a

reformer főigazgatónak Dr. Thomas Arnoldnak. A részletesebb vizsgálat amit Arnold regényében

nyújt megemlíti a pályát, a kapukat, az ovális, bőrcikkekből varrt labdát. A bedobás és a tolongás

csakúgy helyet kap mint a touch down és a cél + gól. Ezek a szabályok érvényben voltak akkor is

amikor Ellis látogatta az iskolát a '20-as években, tehát az ő változtatásai egyáltalán nem voltak

olyan forradalmiak amilyennek a szájhagyomány tudja. Amit biztosan megtett, az egy lépés volt az

alakulási folyamatban aminek végeredménye lett egy olyan football, amit ma rugbyként ismer a

világ.

A szabályok egészen addig parázs viták tárgyát képezték amíg a XIX. század közepén két

teljesen külön kódexben le nem rögzítették őket. A Rugby Gimnázium könyve lett a kézzel, a

Cambridge pedig a lábbal történő labdatovábbítás alapja. A rugby gyorsan terjedt az országban a

gimnáziumok és egyetemek körében. Blackheath 1858-ban alapított klubot, Liverpool, Richmond

és Sale követte. 1863-ra datáljuk a legrégebbi klubmeccset, Blackheath és Richmond között.

Oxford 1869, Cambridge 3 évvel később. A gyorsan terjedő játék szervezett keretek között

tartását célozta a Rugby Football Union (RFU) ünnepélyes megnyitó ülése a Pall Mall étteremben,

1871 Január 26-án Londonban. Ezen 20 klub vett részt, két hónappal később pedig az első

nemzetközi mérkőzést is lejátszották Skócia és Anglia között. Edingburghben rendezték, a

szokásos létszámmal : 20-20 fővel. Mivel bíró nem volt, mindkét oldalon a kijelölt kapitány lett a

döntőbíró a vitás kérdésekben. Ezt a rendszert az RFU is megtartotta a még ebben az évben

kiadott szabálykönyvében. E helyes utat mutató tervezettel a játék még gyorsabban fejlődött. A

Skót Football Unió 1873-ban, az Ir 1874-ben, az Ir Rugby Unió pedig 1879-ben alakult, a

Walesi Rugby Unió 1880-ban. Rendszeressé váltak a nemzetközi mérkőzések. Az első egyetemi

Oxford és Cambridge között 1872-ben, az első Hospitals' Cup pedig 1875-ben jött létre. Napról

napra alakultak az új klubok és a játék eljutott az óceánon túlra is.

A növekedés ekkoriban leginkább földrajzi adottságok által volt meghatározott. A rugby a

munkásosztály körében népszerűség tekintetében Walesben, nyugaton és északon volt versenyben

a focival. De Skóciában és Nagy-London környezetében szórakozásból űzték, jobbára a drága

magániskolák végzett növendékei és az egyetemisták. Ez az elitista magatartás volt a tömeges

elterjedés legfőbb akadálya, mert az átlagos munkás szívesebben nézett meccset mint az átlagos

gentleman. A játék legmélyrehatóbb krízise 1890-ben következett be. Kiindulási pontja a rugby

union testét-lelkét jelentő kérdés: az amatőrizmus kérdése volt. A játék puszta szeretete a végéhez

közeledett, csak tiszta korinthoszi szellemben űzték, mindenfajta financiális gondolkodásmód

nélkül. 1893-ra már minden társadalmi osztálymegkötöttség nélkül az egész brit szigetcsoport

"fertőzöttnek" volt tekinthető. Sok időt és nagy energiát fektettek bele, és ez sok esetben nagy

áldozatokat követelt. Ez főleg az északi területeken volt igaz, ahol a játékosok java a

munkásosztályból került ki, és ők az edzéslátogatás, meccsek és túrák miatt munkahelyükön

jelentős összegektől estek el. Ők kompenzációt kértek az elszenvedett "veszteségekért".

Lancashire és Yorkshire küldötteket delegált hogy hívjanak össze RFU gyűlést és fogadtassák el

elképzelésüket. Az aktivisták plakátokat nyomtattak és aláírásokat gyűjtöttek hogy az általuk

javasolt szabályváltoztatást keresztülvigyék - dél és észak végérvényesen kettészakadt. A gyűlés a

Westminster Palace Hotelben, Londonban volt, a rekord számú résztvevő magas feszültségű

légkörben hallgatta végig a javaslatot: "(...) azok a játékosok pedig a bona fide időveszteségeik

kiegyenlítésére kompenzációt kapjanak!".

G.Rowland Hill, az RFU tiszteletbeli főtitkára, a soprt leghatalmasabb figurája elenvetést tett :

"Javaslom, a gyűlés az elhangzott javaslatot, mivel az a játék szellemével és alapvető

érdekével ellentétben áll, vesse el." Keserű közbevetés, de az ellenvetés 146 támogató szavazatot

kapott és ebből 120 meghatalmazotté volt, ami tehát már a gyűlés megkezdése előtt eldöntötte a

szavazást. Nem csoda, hogy az északi klubok vonakodtak eleget tenni a határozatnak. A két tábor

közti szakadék 1895-ben tovább szélesedett amikor a Rugby Union még keményebben állt ki a

professzionalizmus ellen. 22 a legjobb angol klubok közül kivált az RFU-ból és új egyesületet

alakítottak Északi Liga néven. Megszületett a rugby league nevű játék, 13 játékossal, bedobás,

csomag és nyitott tolongás nélkül és a szerelés utáni 'azonnal-játszd-meg-a-labdát' szabállyal, ami

szinte folytatólagos passzolgatássá tette. A rugby football Angliában választóvízhez ért: a

hagyományost játszó klubok száma a következő 10 évben felére csökkent. A válogatott annyira

meggyengült, hogy nem volt képes a Nemzetközi Bajnoki címét megvédeni egészen 1910-ig.

Haka: 1905-ös All-Blacks stílusban:

A professzionalizmus szelleme a század hátralévő részében végig kísértette a játékot, de az üzleti

-főleg reklám bevételekből adódó- robbanás a kérdést rendezését még sürgetőbbé tette. A

professzionalizmus azonban továbbra is botránykő maradt. Ahogy Anglia meggyengült úgy tört

előre Wales. Legnagyobb fegyvertényük az 1905-ös All Blacks meccs volt. Ez a túrázó csapat

sohasem volt szegény a nagy egyéniségekben. Úgy érkeztek meg Britanniába mint a hódító

hadsereg és mindenkit eltapostak aki csak útjukba állni merészkedett. Hatása a nézőközönségre

megrázó volt, soha egyetéen csapat sem volt képes a brutális erőt ekkora technikai tudással

ötvözni. Az ellenfelek nem egyszerűen kikaptak, de megsemmisültek és arra kényszerültek, hogy

egész eddigi pályafutásukat és hozzáállásukat vizsgálat alá vegyék. Amikor átlépték Wales határát

úgy tűnt semmi nem akadályozhatja meg hogy hasonlóan elbánjanak a nemzeti 15-el is. 1905

december 18-án a Daily Mail így írt a következő szalagcím alatt:

     AZ ALL BLACKS ELÉRKEZETT WATERLOOJÁHOZ ! A mindenkit leigázó All Blacks

     végül mégiscsak kiita a vereség keserű poharát. 27 győzelem után - legtöbbjük

     rendkívül nagy csatában - legyőzve az angol, ír és skót rugby footballt, szombaton

     kikaptak Walestól Cardiffban 1 vitt céllal a nullához képest, egy rendkívüli kelta

     teljesítmény nyomán...

Wales 7 ízben nyerte el a Tripla Koronát az első világháború kitörését (1914) megelőzően. Anglia

szerencséje egészen addig nem akart megfordulni amíg nemzeti rugby-szentélyüket Twickenhamet

1910-ben fel nem avatták. A rugby union tovább terjeszkedett: Új-Zéland, Ausztrália, Dél-Afrika

és Kanada lettek az Európán kívüli vezető nagyhatalmak. A francia szövetség 1910-ben alakult

meg angol diákok által és nagy léptekkel terjeszkedett amíg a kitörő háboró ebben meg nem

akadályozta. A világ olyan mérkőzésbe sodródott ahol nem volzak többé szabályok. A végső,

1918-as béke a rugby meglepő gyorsasággal támadt fel halottaiból. Játékosok ezrei estek el a

csatatereken, de helyüket újak foglalták el, a harcokból hazatérő veteránok is megpróbálták

folytatni félbeszakadt karrierjüket. Ezt a legegyszerűbben úgy tudjuk illusztrálni, ha rámutatunk,

hogy pl. az 1921-ben Waleset megverő Anglia tolongásának átlagéletkora 30 felett volt. Ez már a

modern játék kialakításának periódusa. A brit csapatok végre-valahára rögzítették a tolongásban

az egyes pozíciókat, speciális edzéseket tartottak számukra, a Dél-afrikaiak meghonosították a

3-4-1 tolongást. Még az All Blacks is megváltoztatni kényszerült hagyományos stílusát a két

emberből álló első sort., jelentősen fejlődött a 3/4 játéka csakúgy mint az egységes csapattaktika.

A két háború közötti időszak Franciaország nagyhatalommá emelkedését hozta, a 7-es rugby

térhódítását, az egyetemi kihívásos mérkőzések meghonosodását, a Hármas Korona és a Grand

Slam végleges elnyerését, az All Blacks folyamatos felsőbbsége mellett. Amikor 1924-ben

visszatértek Britanniába az erőnléti, technikai és csapatjáték elemek terén egyaránt annyira jelentős

volt fölényük, hogy 28 mérkőzésük közül mindegyiket megnyerték és ezeken összesen 650 pontot

szereztek. Még ebben az évben a British Lions is túrázott, méghozzá Dél-Afrikában. Bár a brit

színvonal folyamatosan emelkedett még mindig kevésnek volt mondható összehasonlítva azzal a

szinttel amit az All Blacks illetve a Springboks elért. A második világháború ismét számtalan

ígéretes pályafutásnak vetett véget és még ennél is többet szakított félbe. A hat hosszú és

nyomasztó év egyszerre behatárolta és növelte is a rugby lehetőségeit. Míg a játék az otthoni

fronton szenvedett, a brit katonák a harc minden színterére eljuttatták azt. A hadsereg külön

szolgálatot állított fel a lakosság hangulatának javítására, ennek körébe a sport is beletartozott.

Mivel a harc átmenetileg szünetelt a két szabálykódex követői között, a nézők egyszerre, egymás

ellen láthatták játszani mindkét sport legnagyobbjait. Amikor pedig végre megmenekült a

háborúból határozottan jó kondícióban volt.

Új nap kelt fel. A megszorítások éveiben a rugby robbanásszerűen terjedt és sok tekintetben

eredményesen versenyzett még a csúcs focicsapatokkal is. A Cardiff Arms Park-ban 1951-ben

például klub meccsen világrekord nézőszámot, 48.500 főt regisztráltak a hazai csapat és a

Newport mérkőzésén. 1953-Ben még ennél is többen voltak kíváncsiak arra a szenzációra ahogy

mind Wales válogatottja mind Cardiff klubcsapata legyőzte az All Blacks együttesét. Az '50-es

évek Five Nations Cup-jaiban pedig Anglia dominált, a következő évtized Wales és

Franciaország diadalát hozta. A mérkőzéseket a televízió is elkezdte sugározni még több

emberhez juttatva el a sportot. A széles alapra építve sok energiát fordítottak fejlesztésre is. Az

iskolák kaptak a sporton, válogatott mérkőzéseket rendeztek mind fiatalabb korosztályok

számára, Old Boys bajnokságot szerveztek. A felsőoktatás egyre szélesebb körűvé válása is több

tehetséget hozott napvilágra. A háború utáni két évtized a világjátékok elterjedését is

eredményezte, mind több távoli ország kapcsolódott be élénken a sport vérkeringésébe.

Az edzéselmélet is korábban ismeretlen, tudományos magasságokba emelkedett, teret hódított a

csapat két részben (toli-3/4) edzése. A Rugby League azonban továbbra is potenciális fenyegetés

maradt, sorra csalogatta magához a legjobb játékosokat hogy hagyják ott az amatőr kódexet - a

union azonban soha nem volt jobb formában mint ekkoriban. Egyedül a politika vetett sötét

árnyékot a zöld fűre. Az apartheid kérdése az 1969-70-es Springbok látogatás kapcsán került az

érdeklődés homlokterébe. Miután a tiltakozók nem jártak sikerrel a túra meghiúsítását illetően

mindent elkövettek hogy megszakítsák és ez a zavarás részben felelőssé tehető a vendég csapat

kiábrándító teljesítményéért. A világ közvéleménye általi nyomás lehetetlenné tette a válogatottjuk

számára hogy Angliában, Írországban, Franciaországban és Ausztráliában játsszon 1974 után. A

balul sikerült Új-zélandi túra 1981-ben is a tömegdemonstrációk miatt futott zátonyra.

A brit rugby a legjobb előjelekkel indult neki az új évtizednek amikor 1971-ben a Lions elérte azt,

ami addig senkinek sem sikerült : összesített túragyőzelmet Új-zélandon. A siker fő eleme Carwyn

Jones edzői tevékenysége volt, de nem elhanyagolható az sem, hogy minden posztra a kiváló

játékos állt rendelkezésére. Hasonló képességű csapatot küldtek 1974-ben Dél-Afrikába

1974-ben is, amely túrát veretlenül fejeztek be. Az Öt Nemzet Bajnoka címen Wales

Franciaországgal osztozott felváltva, rendkívüli improvizációt és magas színvonalú játékot

mutatva. Anglia kissé háttérbe szorult és ezért a hibás válogatási elveket tették felelőssé. 1980-ban

találta meg magát és nyerte meg a Grand Slam-et. A '80-as évek jelentős változásokat hoztak úgy a

struktúrájában mind a játék stílusában. A Courage League beindításával - amely a korábbi

barátságos meccsek helyét vette át -szponzorpénzek a csillagos égig emelkedtek. Walesi

megfelelője a Schweppes Challenge Cup, ennek beindítása egy kissé hosszabb idő után éreztette

hatását.

A nagyobb pénzek megjelenése az első osztályban a profi és amatőr játék közti különbség egy

kissé elmosódott. A rugby union drámai előrelépést tett az első -1987-es - Világbajnoksággal

amelyet Ausztráliában és Új-Zélandon rendeztek. 16 csapat vetélkedett a William Webb Ellis

Trophyért. Előre megjósolható volt, az All Blacks nyert a döntőben Franciaország ellen. A

következő VB amelyet Angliában és Franciaországban tartottak újabb alkalmat kínált a kiválóság

bizonyítására. Anglia brilliánsan játszott hogy biztosítsa helyét a döntőben, de ott voltak az

Ausztrálok is, akik végül elhódították a címet. Ezt megelőzően került sor az első női VB-re

Dél-Walesben. Anglia, Új-Zéland,Kanada, Wales, Japán, Svédország, Spanyolország,

Olaszország, Szovjetúnió és Hollandia csapata játékának rendkívül magas színvonalával mindenkit

meggyőzött a női rugby hatalmas lépésekkel fejlődik. Anglia itt is elérte a döntőt de az USA

csapatának fölényes ereje lehengerelte. A rugby union kiegyensúlyozottan halad a következő

évszázad felé, jó formában van. A struktúra és a szervezet nagyot fejlődött, a szabálymódosítások

még látványosabbá tették mind a játékékos mind a néző számára. Kikerült a középiskolák zárt

világából, a legtöbb klub elindította a maga ifjúsági csapatát hogy a gyerekeket minél korábban a

sporthoz kössék. Az alapkő stabil és szilárd. Ha az első osztályba érkező hatalmas pénzek

felhasználása bölcsen fog történni a hosszú távú jövő biztosnak látszik. Amikor Rugby diákjai első

meccseiket játszották még egy kiváltságos törpe kisebbség tagjai voltak. Azóta a játék teljesen

demokralizálódott és világszerte ismertté vált. Ha a professzionalizmus kérdését is sikerül

megoldani a játék tovább terjeszkedhet és tolhatja kifelé a teljesítőképesség határait.

                            Az idézet Keith Miles: The Handbook of Rugby c. munkájából származik

                                                             ford:Velkovics Vilmos